Re: Hírek, érdekességek
Elküldve: 2025.07.01. 13:50
Tegnap végre megjött a Parma Eldalamberon 23-as száma, ami még tavaly ősszel jött ki. Ez az infó akkor engem elkerült, csak most nemrég Paul Strack egyik írásába beleszaladva konstatáltam a dolgot, szóval gyorsan meg is rendeltem.
Háát, így bele-bele olvasgatva, azt kell mondjam, hogy egyik szemem sír, a másik nevet.
Egyrészt ugye a tipikus felállás, bőséges új tartalom a quenyásoknak, sindarinnal kapcsolatban meg csupán információmorzsák mindössze egyetlen fejezetben. (Ajh, miért nem a sindarint kedvelte és dolgozta ki jobban jobban Tolkien? 
) És aztán ezekben a részekben is a szokásos arányok, mindössze 20%-ban teljesen új dolgok (pl. új szavak), 60%-ban olyan dolgok, amiket már eddig is tudtunk (vagy legalábbis sejtettük, hogy így van), 20%-ban pedig egy már általunk ismert rendszer fenekestől való felfordítása. 
Ez az ami (számomra) a legbosszantóbb, olyan kevés konkrétum áll rendelkezésünkre, és akkor még azok egy része alól is folyton ki van rúgva a szék...
Jóó, nyilván tisztában vagyok vele, Tolkien célja soha nem az volt, hogy véglegesítse a nyelveit, és félreértés ne essék, szuper dolog, hogy újabb kézirataiba nyerhetünk bepillantást, de na, nem tehetek róla, nálam a pohár mindig félig üres.
Szóval ami miatt kicsit keserű szájízt érzek az az, hogy Tolkien ebben a kései esszéjében totál szembemegy a korábbi koncepciójával, és kitalálja, hogy a határozott egyes számú névelő a sindarinban most már nem az i, hanem az e(n) (magánhangzók előtt en, mássalhangzók előtt e). (Arról persze már nem szól a fáma, hogy egy ilyen rendszerben akkor most mi a helyzet a birtokviszony kifejezésére szolgáló en prepozícióval. Teljesen kiváltja a névelő?) Többes számban hál' istennek maradt az in.
Ezután Tolkien konkrét példákon keresztül bemutatja, hogy a névelő által kiváltott mutációk (lágy mutáció az egyes számú, nazális mutáció a többes számú névelő esetében) eredményeként hogyan változnak meg a különböző, egyes és többes számú szavak szókezdő mássalhangzói. Bár akad itt pár furcsaság, alapvetően nincsenek benne nagy meglepetések. Ami szokatlan például, hogy a dôr föld és gôn kő szavak többes számú alakja duir-ként és guin-ként szerepel, nem pedig dŷr-ként és gŷn-ként, mint azt várnánk, vagyis úgy tűnik Tolkien tényleg ezt is megváltoztatta a noldorinhoz képest, ahogyan arra már a PE/17-ben is volt utalás (ott a thôn fenyő többes számú alakjaként thuin volt megadva, amit én anno egy archaikus többes számú alaknak véltem — hiába, a régi reflexek). Az itt felsorolt szavak nagy részét egyébként a korábbi forrásokból már ismerjük, de azért befigyel pár újabb is, pl. lhinc földigiliszta, herw bor, balt erő, hûl titok, gêl sírás.
A szöveg legvégén egy nagyon általános leírás következik, hogy milyen helyzetekben várhatók mássalhangzó mutációk (pl. mondat tárgyaként álló főnév, jelzőként álló melléknév, elöljárószót/kötőszót követő főnév, mondat alanyát követő igei állítmány, stb. esetében), és mikor nem, konkrét példák nélkül, az egyetlen sindarin példa a pedo mellon a minno mondd (jó)barát, és lépj be és pedo beth mellon mondd a barát szót mondatpár (szemléltetve, hogy csak a mondat tényleges tárgyaként álló főnév lágyul), amiket már korábbról is ismertünk.
Háát, így bele-bele olvasgatva, azt kell mondjam, hogy egyik szemem sír, a másik nevet.
Egyrészt ugye a tipikus felállás, bőséges új tartalom a quenyásoknak, sindarinnal kapcsolatban meg csupán információmorzsák mindössze egyetlen fejezetben. (Ajh, miért nem a sindarint kedvelte és dolgozta ki jobban jobban Tolkien? ) És aztán ezekben a részekben is a szokásos arányok, mindössze 20%-ban teljesen új dolgok (pl. új szavak), 60%-ban olyan dolgok, amiket már eddig is tudtunk (vagy legalábbis sejtettük, hogy így van), 20%-ban pedig egy már általunk ismert rendszer fenekestől való felfordítása. Ez az ami (számomra) a legbosszantóbb, olyan kevés konkrétum áll rendelkezésünkre, és akkor még azok egy része alól is folyton ki van rúgva a szék...Jóó, nyilván tisztában vagyok vele, Tolkien célja soha nem az volt, hogy véglegesítse a nyelveit, és félreértés ne essék, szuper dolog, hogy újabb kézirataiba nyerhetünk bepillantást, de na, nem tehetek róla, nálam a pohár mindig félig üres.
Szóval ami miatt kicsit keserű szájízt érzek az az, hogy Tolkien ebben a kései esszéjében totál szembemegy a korábbi koncepciójával, és kitalálja, hogy a határozott egyes számú névelő a sindarinban most már nem az i, hanem az e(n) (magánhangzók előtt en, mássalhangzók előtt e). (Arról persze már nem szól a fáma, hogy egy ilyen rendszerben akkor most mi a helyzet a birtokviszony kifejezésére szolgáló en prepozícióval. Teljesen kiváltja a névelő?) Többes számban hál' istennek maradt az in.
Ezután Tolkien konkrét példákon keresztül bemutatja, hogy a névelő által kiváltott mutációk (lágy mutáció az egyes számú, nazális mutáció a többes számú névelő esetében) eredményeként hogyan változnak meg a különböző, egyes és többes számú szavak szókezdő mássalhangzói. Bár akad itt pár furcsaság, alapvetően nincsenek benne nagy meglepetések. Ami szokatlan például, hogy a dôr föld és gôn kő szavak többes számú alakja duir-ként és guin-ként szerepel, nem pedig dŷr-ként és gŷn-ként, mint azt várnánk, vagyis úgy tűnik Tolkien tényleg ezt is megváltoztatta a noldorinhoz képest, ahogyan arra már a PE/17-ben is volt utalás (ott a thôn fenyő többes számú alakjaként thuin volt megadva, amit én anno egy archaikus többes számú alaknak véltem — hiába, a régi reflexek). Az itt felsorolt szavak nagy részét egyébként a korábbi forrásokból már ismerjük, de azért befigyel pár újabb is, pl. lhinc földigiliszta, herw bor, balt erő, hûl titok, gêl sírás.
A szöveg legvégén egy nagyon általános leírás következik, hogy milyen helyzetekben várhatók mássalhangzó mutációk (pl. mondat tárgyaként álló főnév, jelzőként álló melléknév, elöljárószót/kötőszót követő főnév, mondat alanyát követő igei állítmány, stb. esetében), és mikor nem, konkrét példák nélkül, az egyetlen sindarin példa a pedo mellon a minno mondd (jó)barát, és lépj be és pedo beth mellon mondd a barát szót mondatpár (szemléltetve, hogy csak a mondat tényleges tárgyaként álló főnév lágyul), amiket már korábbról is ismertünk.
